Régen az volt a felnőttség jele, hogy valaki 18 éves lett, kapott egy személyit, és onnantól kezdve belenőtt a felelősségbe – vagy legalábbis abba az illúzióba, hogy ő most már tudja, mit csinál. A nagyszülők szerint ennyi idősen már családot kellett építeni, házat venni, és megtanulni vasalni az ingeket. Ma pedig? A huszonévesek nagy része még mindig azon vitatkozik, hogy a mosógép melyik programja mit csinál, és vajon tényleg kell-e vasalni egyáltalán bármit is.
A modern világ nagy játékterévé vált az élet: hosszabb tanulás, lassabb pályakezdés, több újrakezdés, és valahogy mindig akad egy újabb ok, hogy az ember még kicsit “gyerek” maradjon. Van diploma, de nincs munkatapasztalat. Van munka, de nincs kedv felkelni reggel. Van önállóság, de ott a B-terv: ha nagy baj van, anya még mindig tud csomagolni rántott húst.
A tudomány szépen meg is magyarázta: kitolódott a serdülőkor, és a teljes érzelmi, anyagi és szociális felnőttség gyakran harminc körül kezdődik. A valóság még szebben mutatja: az ember harmincon túl is képes pizsamában pizzát rendelni, és örülni egy Lego-készletnek, mint egy kisgyerek a karácsonyfa alatt. Sőt, a különbség csak annyi, hogy most már a drágább Legót vesszük meg, mert “megérdemeljük”.
De akkor ki számít ma igazán felnőttnek?
Talán az, aki képes számlákat fizetni úgy, hogy közben nem sír. Vagy akinek van egy növénye, amit nem ölt meg három héten belül. Vagy az, aki már nem az alapján választ fogkrémet, hogy melyik a legolcsóbb. Esetleg az, aki rájött, hogy a porszívózás nem ellenség, hanem néha egészen megnyugtató tevékenység.
A lényeg, hogy a felnőttség ma nem egy határvonal, hanem egy hosszú és humoros folyamat. És bár néha nosztalgiával gondolunk arra, milyen jó volt, amikor a legnagyobb gond az volt, hogy lemerült a Game Boy, azért valljuk be: a felnőtt lét is lehet játék, csak drágább, és több benne a kávé.
Végül is, ha a belső gyerek még néha megszólal, az nem baj. A lényeg, hogy a külső is tudjon működni, amikor kell. És ha ehhez néha kell egy kis csokoládé, egy sorozat-maraton, vagy az, hogy ne siessünk “túl komolyra felnőni”, akkor legyen így.
Talán épp az a valódi felnőtt, aki megtanulta: a gyermeki kíváncsiság nem hiba, hanem titkos fegyver.
